A héten itthon is a mozikba került a Berlin Calling, a berlini technószcénában játszódó film, Hannes Stoehr rendezése. Természetesen rögtön megnéztük.

A Berlin Calling sajnos nem jó film, bár nem is élvezhetetlenül rossz. Főszereplője egy elképzelt DJ-isten, aki természetesen két dologban virtuóz: a zenei szoftverek kezelésében, és több száz vagy ezer fős partik megmozgatásában.

A szerepet Paul Kalkbrenner, egy valódi DJ viszi, aki rögtön meg is komponálta a film soundtrackjét, ami az egyetlen dolog, amiért érdemes mégis kinyitni a Pesti Estet vagy a Port.hu-t. A film ugyanis dimenziótlan, eszközei utánérzésszagúak, ezeket a műveleteket már mind láttuk Fassbindernél. Fassbinder filmjeiben viszont minden egyes karakter az első két mondat után dimenziót kapott, itt pedig már a stáblista pörög, és még mindig csak kapkodjuk a fejünket, hogyan lehet ennyi sematikus párbeszédet összeírni.

Berlint sem sok minden hozza át, az emblematikus technófőváros hangulatának ábrázolása kimerül néhány távoli, tévétornyos látképben, és a különböző S-Bahn belsők bemutatásában (láthatunk szétgraffitizett vonatot NDK-lakótelepeken végigsuhanni, és vadiúj, gyönyörű szerelvényeket is).